Az első hullám

Magam elé meredve ültem egy nagyobb korallzátonyon. A szikladarab, amin a mágia miatt időhöz kötött táncot jártak a kavicsok, monotonon, a másodpercek telését követve mozogtak, már jó ideje változatlanul mozgott. Húsz perce ülhettem itt. Vártam, hogy az apám megtiszteljen azzal, hogy ha már ide hivatott, fogadjon is. Nem olyan könnyű a tengerek urának leszármazottja lenni, főleg nem a lányának. Esélyt, hogy időt töltsek vele, sosem kaptam. De a remény mindig a szívemben élt. Sebastian, az udvari tanácsadónk szerint ebben anyámra hasonlítottam. Ő évekkel ezelőtt csatlakozott a dicső áramlathoz. Ennél többet sosem hallottam róla, senki nem merte kimondani, hogy meghalt. Nem számít, hogy hány év messzeség, az a perc, mikor apám elmondta, hogy már nincs, sosem múlik el. Nem számít, hogy mióta ment el. Visszahozza őt egy régi perc, megidézi egy fénykép, és az egyetlen, ami megmarad, hogy éjjel már senki nem volt mellettem. Csak egy elfelejtett hang, egy elfelejtett dal suhant éjjelente át a palota üres folyosóin.

Egyetlen dolog maradt nekem tőle. Egy apró medál, egy gyöngyház kagyló. Egy picike csiga. Nem is a szépsége miatt szerettem. Egyszerűen kötődtem hozzá. Mikor énekeltem, mikor a hangom betöltötte a tengert, az melegen függött a nyakamban. Erőt adott. Hogy folytassam, ne adjam fel.És talán már ez volt az egyetlen oka, hogy próbáltam vidáman megélni mindent. Mindent máshogy látni, de egy idő után a kép kifakult, már minden unalmas volt. Semmi kaland, izgalom. Még csak a tenger azon pontjaiba sem úszhattam el, amik távol fekszenek a palotától. Ha valamiért nyomós indokot találtam arra, hogy kiússzak a tengerbe, apám mellém adott legalább két felszerelkezett uszonyost. Próbáltam már lerázni őket, de mindig sikertelenül, ugyanis mind elég jó úszók voltak. 

- Ariel! - Sebastian végre előbukkant a hosszú folyosó végén. Kettőt csaptam az uszonyommal, hogy közelebb kerüljek hozzá. Élveztem, ahogy a hűvös víz zavarogni kezd körülöttem, és az apró homokszemcsék pár pillanatig táncot járnak körülöttem. 

- Apád befejezte a tanácskozást, és szeretne fogadni téged! - Sebastian kissé pösze volt, és nevetségesen alacsony hangon beszélt, ráadásul vörös uszonya, és sisakja, melynek tetejét tollak díszítették, rákszerű kinézetet kölcsönöztek neki, így mikor megszólalt, mindig igyekeznem kellett, hogy ne kacagjam el magam. Ezt persze ő is tudta, ennek ellenére azonban mindig számíthattam rá. Még egyszer végignéztem magamon. Az uszonyomat még tegnap végig dörzsöltem moszattal, így most a pikkelyek rendkívül tiszták voltak, az azúrkék halfarkamon pedig megcsillant az a kevés fény, ami idáig eljutott. A fekete hajamat az áramlás folytonosan a szemembe sodorta volna, ha egy arannyal lánccal díszített  hajpánttal nem kötöm hátra. Az átlagosnál kicsit több figyelmet fordítottam mostanában a megjelenésemre, hiszen közelítettem a 25. életévemhez, és nem is olyan sokára a nyakamba varrnak valami különleges posztot a birodalom irányítása élén.

- Ariel! - Sebastian visszafordult a folyosóról, mikor feltűnt neki, hogy a gondolataimba merültem.

- Megyek... - mosolyt erőltetve az arcomra követtem a nagy bejárathoz, ami mögött apám tanácsterme van. Kettőt koppintottam az ajtón, majd benyitottam. Apám elmosolyodott, amint meglátott, és intett, hogy üljek le vele szemben. Pár gyors uszonycsapással rögtön előtte teremtem, és elfoglaltam a helyem.
- Ariel, kedvesem! - ősz szakállába túrt, és gondterhelten folytatta. - Te is tudod, hogy én már nem sokáig ülhetek ezen a trónon, és te vagy a méltó örökösöm, de a tanács beleegyezése nélkül nem foglalhatod el a helyem, ők pedig azon a véleményen vannak, hogy egy nő nem elég erős, hogy a kezében tartsa a hatalmat - megköszörülte a torkát - egyedül. Azon a véleményen vannak, hogy hozzá kéne menned valakihez. Egy olyan sellőhöz, akit tekintéllyel fogadnak. - beharaptam a szám szélét apám szavai hallatán. Muszáj volt tiszta fejjel gondolkodnom, így kétszer lassan körbeúsztam a helységet.
- Ülj le kérlek! - szólalt meg egy kevés idő után.
- Túl sok szabadságot kaptam? - megtorpantam a trón előtt, és szinte kiabálva folytattam. - Túlságosan szép és boldog volt az eddigi életem? Túl sok időt töltöttél velem? Túl sokat akartam azzal, hogy kis szabadságra vágytam?
- Ariel, nem erről van szó...
- Akkor mit csináltam, hogy most ezt érdemlem? Csöppet sem vágyom arra, hogy azon a trónon terpeszkedhessek, mint te, nem hogy még egy férjet is rám sózz! - kis habozás után, mikor sikerült lecsillapodnom, halkan szólaltam meg újra. - Ne haragudj, én csak...
- Most menj ki! - apám az ajtó felé bökött, én pedig újabb adag dühvel felszerelkezve sebesen nyargaltam kifelé. Azt sem tudtam, hová megyek, csak el innen...
Mikor úgy gondoltam, kellő távolságba értem a palotától, letelepedtem egy homokzátonyra.
Csak akkor vettem észre, hogy most először vagyok egyedül a nyílt vízen. Felemeltem egy kagylót magam mellől, és teljesen elmerültem a gondolataimban. Ez a hely, magasabban feküdt, mint a palota, egész közel a felszínhez. A Nap sugarai megtörtek a fodrozódó víztükrön. Elfogott a kíváncsiság. Mi lehet ott fenn? Mi lehet a szárazföldön? Vajon hogy élhetnek az emberek?
Egyre közelebb kerültem a felszínhez, míg a fejem ki nem bukkant. Az első, amit megéreztem, a hűvös szellő volt. Kinyitottam a szemem. Körülöttem zátonyok feküdtek, a hullámok pedig vadul csapkodták őket. Az eget borús felhők takarták, melyekből szép lassan szemerkélni kezdett az eső. A szél vidám zene hangját vitte. De ez nem sellő hangja volt. Nem a megszokott, lassú ballada, hanem egy pörgős, vidám ritmus. Ez nem tengeri hang volt. A távolban egy hajó körvonalait pillantottam meg. Újra a víz alá merültem, és sebesen közelítettem az uszályhoz. Vonzott a kaland, az izgalom. Mikor kellő közelségbe értem, lefékeztem, és csak akkor gondoltam bele, hogy most talán minden megváltozik.
A távolból azonban kibontakozott még egy uszony. Egy újabb hableányé. Zöld halfarka, és dús, vörös hajkoronája már messziről rádöbbentett, ki ő.
- Melody! - kiáltottam rá a sellőlányra, aki összerezzenve kezdte keresni a hang gazdáját. Melody az egyetlen barátom volt itt. Senki nem értett meg úgy, mint ő.
- Ariel! Te... te hogy kerülsz ide? Apád már jó ideje téged keres! Azt hitték, tudom, hol vagy, így sokáig engem követtek... - zavartan maga mögé pillantott. - Majdnem elvesztettem a hajó nyomát.
- Te követed ezt a hajót?!? - nevettem fel. - Csak el akartam jönni onnan...
Abban a pillanatban a kezembe csúszott egy picike, égkővel díszített hajcsat, amit még reggel a hajamba csúsztattam. Ezt apámtól kaptam.
- Ariel, tudod, mi az? - Melody rémülten kapta ki a kezemből az ékszert. - Ez egy éjkő. Amíg ez nálad van, megtalálják a nyomod...
- Francba! - barátnőmre pillantottam. - Melody, kérlek! - fejét csóválva kikapta a kezemből a csattot, és a hajába tűzte. Akkor hallottam meg az első dörgést. Egy villám csapott be valahol.
- Ariel, ez apád! Szörnyen mérges! - kérlelve nézett rám.
- Nem fogok vissza menni! - csóváltam a fejem. - Még nem!
Újabb két villám dördült, mire összerezzentünk, de egyikünk sem mozdult. A hajó pont akkor ért fölénk. Az újabb dörgés idejében azonban egy hatalmas fadarab csapódott a vízbe. Ezt követően csak jajjgatás hallatszott már, az következő villámcsapás azonban megint eltalálta a hajót. Elképedve néztük, ahogy pár ember a víz alá bukik, majd megkapaszkodnak valamiben. Egyikünk sem mozdult, azonban akkor és ott eldöntöttem valamit. Nem akarok itt maradni. Kihúztam a hajamból a tiarát, és Melody kezébe csúsztattam.
- Mostantól te vagy Ariel hercegnő! - suttogtam, majd távolodni kezdtem tőle, és minden mástól, ami ehhez a tenger alatti birodalomhoz kötött. Melodynak tétovázni sem volt ideje, ugyanis egy férfi a vízbe esést követően eszméletét vesztette, ő pedig muszáj volt a vízfelszínre tolni őt. Mikor meggyőződtem róla, hogy a következő hajó már érkezik, erős csapásokkal szeltem a vizet. Éreztem, ahogy elszakad minden kötél, ami itt tartott. Minden, ami csak eddig ide húzott vissza. Még sosem úsztam ennyire gyorsan. Még sosem menekültem így. Csak annyit tudtam: egy új élet vár rám. Valahol, ahol szabad vagyok. Ahol újra hihetek valamiben...

Prológus

Ha valamit az óceánban töltött évek alatt megtanultam, az az, hogy mindig hinni kell. Hinni a végzetben, a szerelemben, a kalandokban, az álmokban. Tudni, hogy nem válnak maguktól valóra, keményen meg kell dolgozni értük, mert ezt a hegyet nem lehet zsebre tett kézzel megmászni. Hiszen a baj ott kezdődik, mikor valaki azt várja: a siker csak úgy az ölébe pottyan. Én már tudom, hogy tenni kell a boldogságunkért. Hogy harcolhatunk, küzdhetünk, eleshetünk, és felállhatunk ezen az úton. Aki pedig nem indul el rajta, kihagy mindent, amit úgy neveznek: élet.
Én nem akartam egy lenni közülük, de az időm rohamosan fogyott. Nem mindenki hisz a sellőkben, a tündér keresztanyákban, vagy úgy általában véve a csodákban. Pedig igenis létezünk! Mit gondoltál, a Hold magától mozgatja a tengereket? Vagy a csillagok maguktól világítanak éjszaka? Hallottam mindenféle zagyvát már, sok mindennel akarták az emberek magyarázni a varázslatot, de mi is tettünk róla, hogy legyen mi mögé elbújnunk. De mi igenis ott élünk a világban, a hétköznapi emberek háta mögött! Az óceán fenekén, vagy akár a partmentén, egy lombos erdőben, vagy sziklás hegységben ha jól figyelsz, érezheted a varázslatot. Ugyanúgy láthatsz hableányokat, tündéket, vagy mágusokat, mint a mesemondók, akik olyan személyek, akiket a nagyobb hatalmak, mint a tenger ura, Triton, a Déli tündér, vagy a Nagy varázsló közel engedett hozzánk. Akadnak azonban olyan regék, amiket valaki rosszul írt meg, vagy idővel teljesen más sztori lett belőlük. Hallottad már Ariel és Erik herceg történetét? Vagy ismered Sohaországot? Mert én igen... Kíváncsi vagy az eredeti történetre? Arra, amelyik nem ment át évszázados deformálódáson? Most előtted állok, én, Ariel Sea. Az igazi Ariel.
Ha valaki azonban éjszaka kiülne egy sziklás öbölbe, és türelmesen hallgatná a szél fújását, a hullámok zúgását, meghallaná azt a lágy, negédes énekhangot, ami egy-egy sellőtől eljut a tengerpartig. Azt a hangot, amit mi csak úgy nevezünk: a tenger hívó szava...